Egy dologban mindenki nagyjából megegyezik, hogy az idő egy mérhetőnek látszó folyamat. Az általunk ismert történelem során az idő mérésére használt eszközök fejlődése hatással volt az emberiség időről alkotott fogalmára is. Az idő mérésének jelenlegi rendszere a sumér civilizációig nyúlik vissza. E mérési rendszer hatvanas alapot használ: 60 másodperc van egy percben, és 60 perc van egy órában, valamint 360 nap (60×6) egy évben (néhánnyal kiegészítve). E számrendszerben a 12 is jelentős szám: a napnak 12 nappali és 12 éjszakai órája van (régen a napnyugta jelezte a nap végét) és 12 hónap van egy évben. Mérték az időt napórával, vízórával, homokórával, mechanikus, majd később digitális órákkal, különféle rendszerű naptárakkal. Napjainkra eljutottunk a kronométerhez, mely meghatározott pontossági kritériumoknak megfelelő "szerkezet", melyből a csúcsot az atom óra jelenti, ami a hétköznapok számára megfoghatatlan pontossággal szolgál, hozzá igazítják az órákat.

Az idő annyira érdekes dolog, hogy rengeteg embert foglalkoztatott a történelem során. Tengernyi irodalma van a legváltozatosabb megközelítésekből indulva. A különféle kultúrák és világnézetek változásai magukkal hozták az idő fogalmának változását is. Másként gondoltak, gondolnak rá a hétköznapi emberek és másként a tudósok, megint másként a filozófusok. Létezését is sok féle teóriával bizonyították, keletkezését is több dologhoz kötötték. Manapság megkülönböztetünk newtoni időt, kanti időt, kronológiát, fizikai időt, Bergson-időt, csillagidőt, világidőt. Az idő nagyon fontos a fizikai, a biológiai és a társadalomtudományok számára. Kulcsszerepe van a mozgásos jelenségek leírásában a dinamikus szociológiai rendszerek, a gazdaság, vagy a pszichológia jelenségvilágának tanulmányozásában.

A tudományokban használt absztrakt időfogalommal szemben a hétköznapi ember élete a munkája, ünnepnapjai és egyes rendkívülinek tartott pillanatok emlékezetessé tételével múlik. Legtöbben a jelenben élünk, s olykor szeretnénk megállítani az időt, vagy - legalább átmenetileg - függetleníteni magunkat tőle, és megpróbáljuk fürkészni a bizonytalan jövőt. Személyes időszámításunk születésünkkel kezdődik, de tudatunk csak sokkal később válik képessé felfogni a múló idő fogalmát. Miután ez sikerült, úgy gondoljuk, hogy halálunkkal véget is ér a mi időnk. A testünk szempontjából ez így is tűnik akkor is, ha tudjuk, hogy a születésünk előtt is zajlott az élet és a halálunk után is fog. Egy biztos, a testben töltött időnk alatt keresük a kapaszkodókat, hogy a számunkra kiszabott mennyiséget valahogy nyomon követhessük, hogy eligazodjunk abban a térbeli rendszerben, ahol történik velünk az élet. Mondhatjuk, hogy az órával mért idő jó támpont számunkra. Talán a legfontosabb mégis az, hogyan éljük meg az idő múlását. Ebben is találhatunk kapaszkodókat. Mást jelent az idő egy fizikusnak, egy történésznek, egy, buddhistának, egy kereszténynek, egy alkotóművésznek, egy vizsgázónak, egy rabnak, egy vezetőnek, egy beosztottnak, egy sportolónak, egy meditálónak, egy gyereknek, egy idős embernek és sorolhatnám napestig. Az tehát, hogy hogyan éljük meg az idő múlását alapvetően tőlünk függ: mennyire tudunk belemerülni abba, amit csinálunk, mennyire élvezzük azt, mennyire válunk részévé a folyamatnak.

Világunk jelentősen felgyorsult. Nem győzzük kapkodni a fejünket a rengeteg információ, inger között és magunk is felgyorsulunk a tőlünk telhető módon, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez. Gyorsan csinálunk mindent, mert körülöttünk is minden gyorsan zajlik. Ehhez képest nagyon érdekes tapasztalat, hogy amikor Boszniába érünk le kell lassulnunk. Ezt részben a sebességkorlátozás is megköveteli, de ha kicsit figyelünk, észre vehetjük, hogy az élet is más ritmusban működik. Az itteni emberek tempója valamivel megfontoltabb, mint máshol,és ez, bár eleinte furcsa, sőt zavaró is lehet, de ha ráérzünk az ízére, akkor kiderül, hogy igazából jó dolog. Az igazi élmény a piramisoknál és az alagútban születhet meg számunkra, mert ott szembetűnően másként múlik az idő. Az élmény megtapasztalásáért nekünk is tennünk kell. Ha képesek vagyunk belefelejtkezni abba, ami ott vár ránk, ha nem gondolunk a tennivalóinkra, nem aggódunk, nem akarunk máshol lenni, nem nézegetjük folyton az óránkat, hogy mikor következik valami más, akkor jó eséllyel átélhető valami ilyesmi... Segítségünkre van a környezet is. A Föld alap rezgése, az ún. Schumann rezonancia a megszokott környezetünkben már 15 Hz fölött jár (talán ezért a nagy pörgés), az alagútban még mindig az eredeti 7,83 Hz. Ott bent valahogy megőrzi valami ezt a frekvenciát. Kicsit olyan, mintha visszautaznánk az időben néhány évtizedet abba a korba, amikor még ez volt a természetes alap ritmus.

A mi lineáris időnk mellett létezik a vertikális idő is, ami teljesen máshogy működik. A vertikális időben nem a történések egymás utánisága a fő működési elv, hanem az egyidejűsége. A vertikális időben a merev struktúrák felengednek, az ok-okozati függőség kiolvad a térből, az elme kitárul és befogadja az ismeretlent. Az, hogy valami bekövetkezik, vagy sem nem attól függ, hogy az ehhez szükséges idő eltelt-e, hanem attól, hogy a bekövetkezéséhez szükséges körülmények egyidejűleg adottak-e. A vertikális idő egy dimenziót, és egy hozzá tartozó tudat állapotot jelképez. Az Univerzum a vertikális időben létezik, a lineáris leképeződésére a három dimenziós fizikai világ számára van csak szükség. Az elmúlt években egyre többet beszélünk korszakváltásról, dimenzió váltásról. Ez a változás hozza magával azt a jelenséget, amikor a lineáris időben megtapasztalható módon megjelenik a vertikális idő is és ennek köszönhetően az idő érzékelésünk, a megéléseink változnak. A piramisok, az alagút olyan helyek, ahol ezzel a tapasztalattal valahogy könnyebb találkozni.