A piramiseffektus

A piramiseffektus felfedezése Antoine Bovis nevéhez főződik. Az 1930-as években tett egyiptomi utazásakor, amikor meglátogatta Gíza Nagy Piramisát különös felfedezést tett. A királykamra földjén egy halott sivatagi egér tetemére bukkant. Cipője hegyével óvatosan átfordította azt várva, hogy hangyák százai futnak szét alóla, de nem így történt.

Bovis nem tudta mire vélni a dolgot, így végül felemelte a testet, mely a legnagyobb meglepetésére pehelykönnyű, összetöpörödött és mumifikálódott volt. Vajon miért nem porladt el az egérke?  Bovist annyira foglalkoztatta a kérdés, hogy hazaérve barkácsolt egy piramist, mely a Nagy Piramis kicsinyített másolata volt. Betájolta az oldalait a négy égtáj felé (mivel a Nagy Piramis is így van tájolva), és felállított benne egy kis fa talapzatot, amely a piramis magasságának harmadrésze volt (ez pedig a királykamrát utánozta). Első kísérletében egy húsdarabot helyezett a piramisba. Az elkövetkező napokban a húsnak meg kellett volna romlania, de nem így történt. Láthatóan kiszáradt, összetöpörödött, mintha egy láthatatlan erő kiszívta volna belőle a nedvességet. Bovis új kísérletsorozatba kezdett és megállapította, hogy minden szerves anyag a piramisban dehidratálódott, míg a piramison kívül megromlott.

(André Bovis francia radiesztéta nevéhez fűződik az a mérőrendszer, amelyet a boszniai Nap Piramis alagútjában is használnak az energiamennyiség kimutatására. Lásd az alagút jótékony hatása fejezetnél).

Hasonló gondolatok foglalkoztatták a csehszlovák rádiómérnököt Karl Drbalt is, amikor Bovis kísérletéről olvasott egy lapban. Drbal azonban már nem csak szerves anyaggal kísérletezett. Piramisába borotvapengét helyezett úgy, hogy a penge éle észak-déli irányban helyezkedett el. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a penge sokszori borotválkozás után sem vesztett élességéből, ha a piramisba helyezte. Karl Drbal 1959 nyarán megkapta a szabadalmat, melynek a címe: „Szerkezet a borotva és borotvapenge élességének fenntartására”.

Dr. Gottfried Kirchner a Terra-X televíziós adásban egy szigorúan tudományos kísérletről tudósított, amelyet J. Eichmeier professzor, a Müncheni Műszaki Egyetemen folytatott le. 8 napig feküdt egy penge egyik fele egy plexiüveg piramisban, míg a másik fele egy zárt fiókban. A penge mind két felét elektronmikroszkóppal is megvizsgálták, és jelentős különbséget találtak.

Az 1980-ban, illetve 81-ben megjelent Piramiserő I. és Piramiserő II. című könyvben több piramiskísérletről számolt be nyolc elismert kutató. A vizsgálatok a borsó- és babhajtások fokozott növekedésére, a nyers hús jobb tartósítására, a torokbaktériumok és az élesztőcsírák csökkent szaporodási rátájára terjedtek ki, egy négyszögalapú piramis szerkezet alatt.

Oroszországban is kísérleteztek a piramis-erővel. A piramis belsejében mínusz 40 fokot mértek, ennek ellenére a víz még folyékony állapotban maradt. Egyetlen ütésre a víz láncreakciószerűen kikristályosodott és megfagyott. A piramisban tárolt magvak az elvetést követően kétszer annyi termést hoztak, az olajos magvak olajtartalma jóval magasabb, a piramisban tartózkodó emberek ellenálló képessége a betegségekkel szemben nagyobb lett. A környéken működő radarállomás a piramis csúcsa fölött két kilométer magas és 500 méter széles kiterjedésű ionizált légoszlopot mért és rögzített.

E kedvező tapasztalatok alapján a mezőgazdasági minisztérium elrendelte a vetőmagvak piramisban történő tárolását.

Manapság a piramisok hatását a természetgyógyászok is sok helyen felhasználják, akár az emberben létrejött feszültség csökkentésére, akár fogfájás ellen, de még akár az örök fiatalság megőrzésére is.

Az internetet böngészve egy nagyon érdekes „saját élményre” is rábukkantam a piramiseffektus radioaktív "fertőzésre" gyakorolt hatásáról, íme:

„A csernobili katasztrófa 1986. április 26-án volt. Ennek tudtam be állandósult fulladásos tüneteimet. Egy idő múlva feltűnt, hogy nyelvem fekete-sötétkék színű, mint egy "egészséges hulláé". Nem is sejtettem (szerencsére), hogy volt feleségem – aki akkoriban kutatólaborban dolgozott – hazahozta munkahelyéről hűtőnkbe a radioaktív izotópokat, mert a labor hűtője elromlott.

Orvos barátunk elkísért a tüdőkórházba CT vizsgálatra az ÁNTSZ-hez, ahol kenetet vettek. Az eredmény sugárgomba fertőzés volt.

A folyamatosan elfogyasztott piramiseffektussal aktivált víznek köszönhetően, nyelvem ismét visszanyerte eredeti színét, és fulladásom is megszűnt. A  piramis effektussal kezelt víz semlegesítette a radioaktív szennyeződést szervezetemben.”

A tapasztalati kísérletek után nézzünk egy másfajta megközelítést arról, hogy hol is lehet az igazság?

Miért van az, hogy a piramis sírkamráiból eltávolított szarkofágok (pl. Londonba szállítva) egy-két hónap alatt teljesen szétporladnak? A tudósok a szennyezett levegőre és a vizsgálati vegyszerekre gyanakodtak. Az igazság valahol máshol van. Az élő sejteket, fehérjéket, enzimeket, szöveteket vízburok veszi körül, mely szerkezetileg teljesen más tulajdonságokat mutat kémiailag, fizikailag, mint az a köztudatban előforduló vízről elterjedt. Ez a víz leginkább szerkezetileg a jégre hasonlít. Az oxigén molekulákat hidrogénhidak kötik össze, kémiailag a rendezett vízszerkezetben egy oxigénhez három hidrogén tartozik (H3O). Ez a térszerkezet hasonlítható leginkább a piramisok szerkezetéhez. "Ahogy fenn, úgy lent" - tartották az ókori bölcsek. A világmindenségről, a teremtésről alkotott elképzelések egyidősek az emberi gondolkodással.

Thalész a világ alap építőkövének tartotta a vizet, melynek térszerkezete különböző lehet. Különféle térszerkezetek alakulnak ki az élő sejtek körül is. Az ilyen vízközösségek 10-70 vízmolekulát tartalmaznak, és folyamatosan újabb rendezett vízklaszterek jönnek létre. A rendezett víz dielektromos állandója is nagyon megváltozik. Bizonyos határig képes fenntartani saját belső mágneses pólusait. A rendezett víz nem nyeli el a töltéseket, hanem felületén töltésátadásra képes. A sejtek közötti kommunikációk elektromos jeleit továbbítja. Ha sérül a rendezett víz struktúrája, sérül a sejtek kommunikációja - ilyenkor fordul elő leginkább a sejtburjánzás. Ezekre a "jégszerű" rendezett víztartományokra az élő sejtek körül a hatvanas években figyeltek fel a kutatók.

Rezonanciagenerátor

A víz térszerkezete mint rezonancia-szerkezet működik. A világűrben lejátszódó esemény rengésbe hozza az elektromágneses hullámokat. Ezek átszelik az űrt és hasonló vibrációt keltenek a Földön. Rezonanciába lépnek egy olyan geometriai szerkezettel, amelynek alapfrekvenciája megegyezik a kibocsátó rezgéskeltővel. Az ilyen rezonanciába hozott geometriai rendszerek először befogadók, rezgés elnyelők (jin tulajdonságúak), majd a rezonáló teret kitöltve energiamaximumokat elérve mint rezonancia generátorok kezdenek el működni (jang tulajdonságúak). A piramisoknál hasonló felfedezéseket tettek.

Jakab István szerint a víz térszerkezete segítségével képes a teremtés üzenetének rezgéseit felfogni. A víz térmemóriája végtelen, talán nem véletlen, hogy agyunk 90 százaléka víz. A víznek nagyon "rossz" tulajdonsága, hogy élete folyamán bármilyen élő és élettelen anyaggal, elektromágneses rezgéssel, kémiai reakcióval találkozik, az lenyomatként ott marad az "emlékében". Erre az emlékezésre csak a rendezett víz képes. Ezt a vizet addig tekintjük élő víznek, amíg az életre jellemző rezgésekkel, rezonancia képességgel rendelkezik.

Születéskor, amikor az anya testét elhagyja a gyermek, kapcsolatba kerül a kozmikus világmindenség rezgéseivel. Ez az első találkozás meghatározó lesz egész életén át. Erről szól az asztrológia. A halál a rezonanciaképesség elvesztése, az ember vagy az élőlény nem képes a kozmikus energiák felvételére, tehát nem jut energiához és információhoz. A rendezett víz csak az életet szereti, és a rezonanciaképesség elvesztésével azonnal elindul a szervezett élet bomlása.

Mi történik a piramisokban?

Geometriai szerkezete - akárcsak a víz térszerkezete - rezonanciaképes a kozmoszból érkező jelekre. A víz az élethez kötődik. A halál beállta után erős oxidáció kíséretében elhagyja a testet. Természetesen az információt közlő vezérlő funkcióját elveszti, melyet átvesz helyette a piramis. A piramis képes energiával és információval ellátni a sejteket, szöveteket, ezáltal volt elérhető, hogy több ezer évig mumifikálódott a piramisban nyugvó test.
A piramisok feltárásakor előkerült négyezer éves gabonaszemeket elvetették, és ezek kikeltek, fittyet hányva az időnek. Folyamatosan megkapták az élethez szükséges információt.

Hogyan ragadható meg a piramiseffektus?

A piramiseffektus vizsgálata a klasszikus fizikai szemléletmóddal megközelíthetetlen. El kell vonatkoztatnunk minden eddigi ismeretünktől, ezért ok – okozati összefüggéseket keresni teljesen felesleges, hiszen mindkettő ismeretlen. A tapasztalatoknak és a tényeknek kell megelőzniük az elvárásokat.

A piramiseffektus önmagában nem létező jelenség, olyan, mint „az elkülönült anyagi részecskék, melyek az elvonatkoztatás termékei, tulajdonságaikat csakúgy határozhatjuk és figyelhetjük meg, ha kölcsönhatásba lépnek más rendszerekkel".

A kölcsönhatások tanulmányozásához viszont rengeteg kísérletre van szükség.

Kísérlet a házigúlában

- Aki kísérletezgetni akar, a Kheopsz piramis kicsinyített mását készítse el (bármilyen arra alkalmas anyagból.) A 4 háromszög alapja 15,7cm, szárai pedig 14,94 cm-esek.
- A pontosan megszerkesztett piramist úgy kell beállítani, hogy az alapvonalak derékszögben álljanak az észak-déli mágneses irányra.
- A megfigyelni kívánt tárgyat (pengét, virágot, gyümölcsöt) úgy kell elhelyezni, hogy a piramis magasságát elharmadoljuk. A piramis effektus ugyanis a piramis magasságának 2/3 részénél érvényesül a leginkább. A kísérlet időtartama általában 10 nap.